Stílusos fiú és lány gyerekruha - nadrágok, szoknyák, pólók, blúzok

 Bejelentkezés / Regisztráció (Kereskedőknek is)
logo top
 
0
Kosár  

Amikor azt hiszed, hogy villoghatsz a cuccoddal...

csütörtök, 19 április 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

Az anyák napja közeledtével megemlítettem Férjnek, hogy e jeles nap alkalmából rendelnék magamnak egy táskát. Felirattal: „Három csodálatos fiú büszke anyukája vagyok!” Miután körbe magyaráztam ezt a szerinte egyébként teljesen felesleges kiadást – környezettudatosság, meg minden szuper indokkal, nem is vártam májusig, megrendeltem. Szerda reggel pedig, miután a fiúkat kiraktam a családi napközinél, éreztem, hogy ez az én napom lesz, felavatom az új tasit. Ahogy azt én elképzeltem…

Pénteken jöttek a rokonok, be kellett vásárolnom, elő kellett készítenem a terepet. Lendületesen indult a nap, és miután két állomást kipipáltam, épp nagy lendülettel pakoltam a csomagtartóba, amikor kiesett a kocsikulcs a kezemből, és becsúszott valahová az autóba, egyenesen a csomagtartó egyik kis résén. Igen. A slusszkulcs. Először csak néztem, és lejátszottam a gyász öt szakaszát magamban két perc alatt. Először is tagadtam – ááá, biztos nem oda esett. De, oda.

Utána mérges voltam, elöntött a harag, majd alkudozni kezdtem: na jó, ott beesett, de majd esetleg alul kiesik. Na, légyszi! Úgyhogy bemásztam az autó alá – hát persze, mikor veszi fel a nő a kedvenc szoknyáját így tavasszal… De nem esett ki alul. Úgyhogy jött a depresszió, amit csak húsz másodpercig engedélyeztem magamnak, majd elkezdtem telefonálgatni és elfogadtam a tényeket.

Egészen hamar megkaptam a pótkulcsot, de a maradék időmet nem a tervezett vásárolgatással és táskamutogatással töltöttem el, hanem elrobogtam a szervizhez. Ugyanis irreálisan féltem attól, hogy elhagyom valahol a slusszkulcsot. Mint kiderült, erre esélyem sem volt, a szervizben pedig azzal vigasztaltak, hogy egy másik hölgy sikeresen nekiment egy álló autónak, még a légzsákja is kinyílt. És neki még egyedi táskája sem volt, szóval ne szomorkodjak, örüljek a táskámnak.

A férfiak néha nagyon egyszerűen látják a világot. És néha úgy szeretném ezt megtanulni tőlük! J

Nyuszi-könyv keresés

csütörtök, 29 március 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

December elején ért az a gondolat, hogy valahogy el kellene magyaráznom a fiúknak a Mikulás lényegét. Mivel még mindig nem beszélnek, az a zseniális ötletem támadt (hah, azért tegezzetek nyugodtan), hogy egy történeten keresztül ismerjük meg a sztorit. Így került hozzánk egy csodálatos könyv, amit azóta hatmilliószor elolvastunk. Annyira borzalmas, hogy még én sem unom, minden alkalommal elcsodálkozom rajta, hogy ki a fene fordíthatta ennyire rosszul. Pl.: „A frissen hullott hó fölött a hold sejtelmes nappali fénybe vonta be a tájat és a házakat.” Vagy: „Hátán játékokkal megrakott jókora batyu. Ahogy bontogatta, leginkább öregecske házalóra emlékeztetett.”

nyul cuki

Mint azt sejthetitek, egy kicsit bánom már, hogy egyáltalán elővettem ezt a csodát, pedig olyan hihetetlen szóvirágok vannak benne („a szállongó füst fejét koszorúként övezte”), hogy a fiúk ezek után rendkívül választékos körmondatokat raknak majd össze – ha végre megszólalnak…

Ennek ellenére a húsvét témakörében igyekeztem kevésbé magasztos könyvet választani. Nem volt könnyű dolgom, mert úgy néz ki, több éves tanakodás után megtaláltam a piaci rést! Nincs normális mese, ami elmagyarázná a gyerekeknek, hogy miért jön a nyuszi, hogy miért festünk tojást és aztán a locsolkodást magát. Végül – az eladó fél órás terrorizálása után – megtaláltuk a nekünk való könyvet. Boribon egyik története segít át minket a húsvéton, ami a húsvéthétfőt nagyjából bemutatja, a nyusziról meg idén hallgatunk. Jövőre már nem fáj a fejünk, megtanulják *az oviban, hogy mi a dörgés nyuszi fronton.

husvet

A befutó

hétfő, 23 április 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

Az utolsó interjút már a célegyenesben tartottuk. Teljesen lelazultunk, Dórit már maradék tortával is megkínáltam, sőt, egyből letegeztem – nálam ez naaagy lazulás. Dóriról azt tudtuk, hogy kétgyerekes családanya, aki még otthon van, ovisok a gyerekek. Ez mindenképpen jó pont volt, de azt is bevallom, kicsit aggódtam, én ugyanis három év tömény játszóterezés után biztosan nem vágyok majd vissza oda más gyerekével. Uh, biztos, hogy nem!

Dóri rövid szőke haja mindenfele állt, kilátszott az egyik tetoválása (talán madarak?), és sok-sok karkötő és nyaklánc lógott Rajta. (Ezeket Zalán a mai napig szereti megcsodálni, ha közel kerül hozzájuk.) Hangosan nevetett és vidáman bejött a nappaliba, egyáltalán nem érezte feszélyezve magát. A fiúk egyből odamentek pacsit adni neki. Dóri nem botránkozott meg, amikor bekapcsoltuk nekik a tévét, hogy tudjunk nyugodtan beszélgetni. A benti beszélgetés után kimentünk a kertbe, ahol megkérdezte, hogy rágyújthat-e.

És itt képzeljünk el egy képet: A játszótéren ülünk és azt látjuk, hogy az egyik ismerős anyuka gyerekeire egy olyan nő vigyáz, aki dohányzik. Eléggé elkeseredtem, hogy ez nálam elvi kérdés, hiába nem látják ezt a fiúk tőlünk, akkor is úgy éreztem, hogy befolyásolja őket. De aztán, ahogy beszélgettünk, és ahogy egyre több időt eltöltöttünk Dórival, rájöttem, hogy egyrészt eléggé előítéletes vagyok, másrészt az elektromos cigi tényleg nem gáz. Sőt, jó illata is van. Ennyit kell tudnom engedni.

Úgyhogy révbe értünk, Dóri kiválasztott minket, mi pedig kiválasztottuk őt. A fiúk nagyon gyorsan megkedvelték, szívesen mentek Vele bárhova. Rugalmasan beszéljük meg az időpontokat, olyan autóval jön hozzánk, amiben eleve van két gyerekülés, úgyhogy tudja vinni a fiúkat bárhova, ahova szeretné, és nem csak a fiúknak jött be, de én is mindent meg tudok Vele beszélni. Úgyhogy hihetetlen, mennyire nekünk való segítség. Ezért nem adom meg a számát senkinek :D

De hát ki ne akarna ilyen jóképű kismanókra vigyázni? :)

befuto

Tilos a jókedv!

Tilos a jókedv!

kedd, 27 március 2018 0 hozzászólás Írta: Sztorka Via

Mi nagyon vicces család vagyunk, állandóan nevetünk, repkednek a szóviccek, beszólások, gyakoriak a komikus szituációk. Mintha egy kabaréban élnék. Talán ezért nem tudott elnyomni a depresszió, a humorérzékem segített , majd ahogy ez duplázódott (férjemmel), majd triplázódott (fiam által ), esélye sincs az életemben a tartós rosszkedvnek.

Általában nálunk hangos nevetéstől visszhangzik a ház.

Viszont januárban volt egy műtétem, s miután hazajöttem a kórházból ki kellett adnom a jelszót: "Tilos a jókedv!"

Ennek oka az volt, hogy valahányszor viccelődtünk egyszerre röhögtem, és nyűszítve sírtam a fájdalomtól. Majd ezen röhögtem, miközben próbáltam elfojtani a nevetést, hogy megszűnjenek a fájdalmak. 

Persze ilyenkor a fiúk szememre vetették, hogy én kezdtem, de ez aljas rágalom,  ők is alaposan kivették a részüket.

Például mikor javasoltam, hogy mivel leesett a hó, menjenek ki szánkózni, fiam megjegyezte, de hát minuszok vannak.

Erre én mondtam, hogy, hát kimehetnek akkor is, ha plusszok lesznek, csak akkor nehezebb lesz havat találni.

A család együttérzése viszont sokat segített 

Misike közölte, hogy hiányzik neki a mindennapos csikiharcunk, amit fel kellett függesztenünk, amíg rendbejövök, bár ő talált volna rá megoldást:

- Tudom, hogy azért nem lehet, mert a rázkódástól fáj a hasad, de majd szorosan lekötözlek, hogy ne tudj mozogni, és úgy csikizlek.

 Kedves gondolat, de inkább lebeszéltem róla. 

Viszont amint a hasam meggyógyult bepótoltuk a csikiharcokat.

Az már csak hab a tortán, hogy frissen gyógyultan én is elmentem szánkózni velük, ahol a sapka kapásból lecsúszott a szememre, és én hangosan síkítozva siklottam le a hepehupákon, közben a farokcsontomat jól össze is törtem. A lejtő alján aztán megintcsak nem tudtam, most sírjak vagy nevessek. 

Így aztán újra kiadtam a jelszót "Tilos a jókedv!" , persze hiába...

Nyugodtan magázzon!

szerda, 21 március 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

Ismerősökön keresztül találtuk a második jelöltet, egy nyugdíjas óvónénit. Nagyon be voltam sózva, már a telefonon keresztül is szimpatikus volt, és nagyon tetszett a gondolat, hogy egy nagymama korú bébiszitter jöjjön (hiszen úgyis kevés nagymama van a fiúk körül… :D), ráadásul óvónő, aki tud nekem segíteni azokban az igen aktuális kérdésekben, mint a pelus elhagyás, cumi elhagyás, óvoda választás és alapvetően abban, hogy felkészítsük a fiúkat az ovira.

Már nyár dereka volt, és szokás szerint délután kint voltunk az udvaron. A hölgy – nevezzük Kati néninek – kicsit késve érkezett, és nehezen értem el telefonon, hogy mi a helyzet. Ezt jegyezzük meg, csak úgy mellékesen.

A kertben leültünk a műanyag székekre, és bár felajánlotta a tegeződést, elmeséltem neki, hogy én mennyire oda vagyok a magázódásért, úgyhogy ha lehet, maradhatunk úgy, nem baj, ha a fiúk ezt is megtanulják már most. „Csak kezdjenek már el végre beszélni!” – tettem hozzá magamban. Szóval magázódtunk, leültünk és elkezdtünk beszélgetni.

Nem részletezem úgy, mint az előzőt, mert egyébként szimpatikus volt Kati néni. Míg ki nem jelentette, hogy akkor kilenctől délig tud jönni. Heti kettő nap. Nem, az sajnos nem megy, hogy tovább maradjon. A beszélgetést körülbelül öt percenként félbeszakította vagy az egyik nyivákoló gyerekem (homokoztak és formákat kellett csinálni), vagy a hazatérő szomszédok, akik köszöngettek, vagy odahívtak a kerítéshez egy pár szóra. Kati néni egyre vékonyodó ajkából egyértelműen látszott, hogy ezt nem sokáig fogja bírni, és a rugalmatlansága is kiütközött, így egy idő után udvariasan elköszöntem tőle.

Peti aztán vígasztalt, hogy szerinte nem Kati néni az emberünk, de én nagyon sajnáltam, amikor kiderült, hogy nem tudja vállalni. Sok pozitívum szólt mellette, bár így utólag azt gondolom, hamar meguntam volna, hogy csak kedden tud jönni, ha én pont hétfőre, meg szerdára kapom az időpontokat a nőgyógyászhoz. Úgyhogy keresgéltünk tovább. A szomszéd férj örömére, aki megjegyezte nekem, amikor átjöttek, hogy túl öreg volt, legyek szíves fiatalabbat keresni. Gondoljak néha rá is. :D

Nehogy má' a nyúl vigye a puskát!

szerda, 21 március 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

o VINTAGE CAR WOMAN facebook

Az első interjúra készültem, de nem eléggé. Amikor a hölgy megérkezett egy szép, nagy BMW autóval, már gyanús lett a dolog. Egy 35 év körüli, vékony, szép, igényesen sminkelt nőt képzeljetek el. Határozott kézfogás, komoly és szigorú tekintet, látszott rajta, hogy tudja, mit akar. A nappaliban ültünk le Petivel együtt, és elkezdtünk beszélgetni. Felvázoltam a terveket, mit hogyan szeretnénk, és természetesen hangsúlyoztam, hogy a helyzetnek megfelelően mi is „alkuképesek vagyunk”, ha úgy látjuk, akár heti három nap is elég lesz, de heti öt napról indulunk.

Kábé így nézett ki a beszélgetés:

-          Nos, nekem a heti öt nap biztosan nem fog menni, vannak más munkáim is. Esetleg heti három nap – mondja a hölgy határozottan.

-          Hát, az lehet, hogy kevés lesz, főleg az elején, de akkor megpróbáljuk majd így megoldani, ha máshogy nem megy. De akkor esetleg azon a három napon tudsz jönni nyolc órában? – kérdezem én bizonytalanul.

-          Annyiban biztosan nem, inkább öt órában. Nekem is mennem kell délután a gyerekeimért, úgyhogy nem érek rá egész nap. Most válok, úgyhogy ez különösen érzékeny időszak nekik.

-          Természetesen, ezt megértem. Sajnálom. És milyen árra gondoltál?

-          1600 Ft/óra.

-          Ez alkuképes? Végül is, mivel rendszeresen és hosszú távon kérjük a segítséget, bíztam benne, hogy nem órabér alapú elszámolás lesz, hanem olyasmi, amivel mindenki jól jár. – (Hozzáteszem, én dolgoztam ilyen típusú munkaerő kölcsönző cégnél, és ott ez tényleg így működött.)

-          Nézd, látom, hogy nem vagy tisztában az árakkal. Ennyi ma egy takarítónő órabére. És egyébként is, én autóval járok, nekem azt is fent kell tartanom, ezért ennyi az órabér.

-          Rendben… Arra gondoltam, hogy egy pár alkalommal együtt kellene lenned velünk, hogy lásd, hogy bánok én a fiúkkal, milyen típusú gyerekek.

-          Csinálom, ahogy gondolom, aztán majd Te is megmondod, hogy mire gondoltál és én is megmondom, hogy nekem hogy jó. Szerintem ez így működik, előre kár bármit megbeszélni.

És itt ért véget a dolog. Miután elment, egy fél napot puffogtam még Petinek, hogy az biztos, hogy Ő nem jön ide többet. A földbe döröngölt a határozottságával, ő akarta kitalálni, hogy mi jó az én gyerekeimnek, de ami egyáltalán nem fér a fejembe, hogy mi közöm van nekem ahhoz, hogy mivel jár dolgozni. Járjon autóval, ha neki úgy jó, de ezt ne verje rajtam le, nagyon szuper kisbusz jár az utcánkba, azzal is lehet jönni.

Azt meg csak a szomszédasszonyoknak súgtam meg egy délutáni pletykaparti alkalmával, ahol csak az egyik apuka volt jelen a négyből, hogy a jelölt túl jól néz ki, nem szívesen hagynám egyedül Petivel. Erre persze mi mind egyetértően bólogattunk, mire a férj a feleségére nézett, és így szólt: „Kérd már el a számát, nekünk is jól jönne egy bébiszitter! ;)”

Kell egy bébiszitter!

szerda, 21 március 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

o STRESSED MOM facebook

Pár éve még azt gondoltam, hogy egy bébiszitter alkalmazása sznob dolog, és csupa csúnya dolgot gondoltam arról az anyukáról, aki felfogad egyet. Minek szülte a gyerekét, ha nem foglalkozik vele? Ez is azt mutatja, mennyire nem értettem még az egész anyuka-létet, és milyen könnyen ítélkeztem. Sokat fejlődtem ám azóta, mindenkit megnyugtatok. De pár éve még csak 22 voltam, legyen a korom az enyhítő körülmény.

Amikor kiderült, hogy kis korkülönbséggel jön a harmadik gyermekünk, a lehetőségeket latolgatva végül úgy döntöttünk Petivel, hogy bébiszittert keresünk, és nem adjuk be böcsibe vagy csanába a gyerekeket. Anyagilag kábé ugyanott vagyunk szerintem, de egy bébiszitter akkor is jön, ha beteg a gyerek, a csanába viszont nem vihetem a gyerekeket betegen, és csak otthon szívok három kicsivel, miközben a pénzem is elúszott – ez volt a fő érvem. Meg az, hogy nem akartam még elengedni magam mellől a gyerekeket. Még együtt meg akartam élni velük ennek a kis kornak a szépségeit.

Úgyhogy elkezdtünk bébiszittert keresni. Aki volt már ebben, tudja, hogy egyáltalán nem könnyű a helyzet. Eleve az, hogy engem kellene helyettesíteni – ez, ugye esélytelen. És amikor összeírtam az elvárásaimat, akkor is azt éreztem, hogy ez teljesíthetetlen. Aztán a listámmal felálltam és jött a nagy kérdés: de hol keressek? Na de tényleg? Az, hogy felrakjak egy hirdetést a jófogásra, esélytelen, akkor minden álláskereső megtalál majd, ha ezt szeretné csinálni, ha nem.

Úgyhogy marad az ismerősi kör, a facebook-ra szintén nem akartam kiírni, úgyhogy fű alatt. Megpróbálkoztam a körülöttünk lévő gyülekezetekkel is, mi otthon a kis falunkba mindent az egyházon keresztül intézünk, de sajnos az sem jött be. Hirdetőtábla az oviban. A boltban. A fogorvosnál. Semmi.

És nem csak én kérdezősködtem. Beizzítottuk a nagyszülőket, a barátokat, a szomszédokat. Végül hat nevet kaptam, és összesen négy interjút tudtunk összehozni. Az utolsó interjú már nagyon későn volt, szülés előtt két hónappal – pedig az volt a terv, hogy mire szülök, már a bébiszitter összeszokik a fiúkkal és minden megy gördülékenyen. (A férjem akart vigyázni a fiúkra, amíg kórházban vagyok. Három nap. Lehet, hogy túlélték volna, de a ház biztosan romokban hevert volna.)

Jelentem, a küldetést sikerrel zártuk. Az Apósom masszőrének lánya lett a bébiszitterünk. És új értelmet nyert nálam a korrupció – mert az igazán bizalmas állásokba nyilván nem a jófogáson keresel embert, nem? Azt nem mondom, hogy támogatom, de nálunk bevált. Mom with Three Kids min 300x200Majd azt is elmesélem, hogy jutottunk el Hozzá.

Jön a Mama!

csütörtök, 22 március 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

istock 000033116632 medium 201410011209328

Az elmúlt két és fél éves anyai pályafutásom során rengeteg olyan közhellyel találkoztam, ami igazán nagyot ütött, ahogy beigazolódott. Igazi közhely, hogy akkor jössz rá, mi az a fáradtság, amikor gyereked van, és inkább mész aludni vacsora helyett. Vagy hogy a gyerekek bármikor képesek megenni egy túrórudit, még 39 fokos lázzal is. De ami leginkább beigazolódott: hogy nincs jobb a Nagymama főztjénél és jelenléténél a házban.

Reggel belenézek a tükörbe és sóhajtok egy nagyot. Nehéz éjszakán vagyunk túl, a fiúkhoz is kellett kelni, a kicsikhez is, kábé négytől nem is aludtam, csak tíz perceket. Ezen már a smink sem segít, ráadásul nincs is rám idő, Kende az ajtó előtt visít, hogy menjek játszani. Nem baj, a mai nap mégsem lesz katasztrófa, mert jön a Mama! Én legalább annyira várom a Mamát, mint a gyerekek, és hasonló lelkesedéssel fogadom, mint a fiúk. Irigykedve nézem, hogy kényezteti a gyerekeimet egy kis túrórudival, vagy csokival, míg én azon harcolok, hogy megegyék végre reggelit. A lencsefőzeléket sem tudom lenyomni a torkukon délben, de a Mama csak leülteti őket az asztalhoz, és bármit rak eléjük, a gyerekek megeszik. De tényleg bármit! Most például valami gombás zöldséges levest, a két fiam pedig kétpofára tömi. Tudjátok, nekem mit reagáltak volna, ha én rakok eléjük ilyesmit egy ebéd alkalmával? Na, igen, pont azt. Borult volna még az asztal is. De a Mamának? Vigyorognak és szót fogadnak. Hihetetlen. („Közben én hallgatom a litániát, hogy ezek az arany gyerekek milyen ügyesen esznek. Nem értem, miért panaszkodsz rájuk!”)

Ebéd után a Mamának mindig van kedve mesét olvasni, elvarázsolja a fiúkat a különböző történetekkel és hajlandó háromszor is elolvasni ugyanazt. Utána dudorászva elaltatja a fiúkat és elküld engem egy kis Én-időre, míg kitakarítja a konyhát és elpakol. És aztán délután lazán felpaoklja a három (3!) gyereket és elviszi őket sétálni.

Mom with Three Kids min 300x200

Folytassam? J

Ide valami nagy gondolatot írtam befejezésül, de az igazság az, hogy a Mama főleg nekem kell. Persze, a gyerekek is imádják, de én nem élnék túl Nélküle. Az meg hab a tortán, hogy egyébként mennyi minden jót jelent az, hogy a fiúk megismerik a nagyszülőket és tanulnak tőlük – generációs szakadékok ide vagy oda.

Így egyszerűbb

péntek, 09 március 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

Kisgyerekes anyukák gyakran tapasztalják a séták alatt, hogy megállítja őket az utca embere, és nem csak triviális dolgokat kérdez (Fiú? – A kék babakocsiban, kék anorákban és kék pléddel letakart gyermek esetében.), de olyan témákat is szívesen felhoz, amiről azért nem mindenkivel akarunk beszélgetni. Szerintem egy járókelőnek például nem sok köze van hozzá, hogy a bébi anyatejes vagy sem, természetesen született vagy sem, az meg aztán pláne nem, hogy hogyan fogant.

Igazán kínos párbeszédem nekem még nem volt, pedig a fiúkkal már két és fél éve sétálunk minden nap. Azt már megkaptam, hogy „Részvétem!”, eddig talán ez volt a legbántóbb. Rákérdeztek sokan arra is, hogy lombikból vannak-e, de mivel anno nekem is ez volt az előfeltevésem minden ikerpár láttán, szívesen elmagyaráztam az érdeklődőknek, hogy valójában még mindig több iker fogan spontán, mint lombikból – így nem csak válaszoltam, igyekeztem művelni is kicsit az utca emberét. Több, kevesebb sikerrel.

De aztán az ember egy idő után ráun a kérdezősködőkre, és mivel én egyébként barátkozós típus vagyok, igyekeztem oldani az olyan helyzeteket, ahol nem akartam mindent elismételni, de hirtelen a beszélgetést sem akartam lezárni. Így jött az ötlet, hogy egyszerűen kiírom magamra. Mi sem egyszerűbb ennél, nem? Rendeltem egy táskát.

(A képhez nem is fűznék semmit hozzá azon kívül, hogy igazán különlegesek vagytok, hogy még ezt a képet is ki merem ide rakni. Jó lett volna letakarni a fejemet, de azzal vigasztalom magam, hogy majd legközelebb valami jobb képet teszek ki, és akkor legalább látszik a fejlődés…)

Egy dolog maradt le a szatyorról: hogy anyatejesek. Mert erre egyébként ha nem kérdeztek rá, akkor is eldicsekedtem vele :D

 Zsófi mikka

Most melyik melyik?

szerda, 14 március 2018 0 hozzászólás Írta: Hámori-Fábián Zsófia

Tavaszra várva már kezdjük nagyon unni itthon a mindennapokat. A „nagyok” néha ki tudnak borulni a kicsi sírásától, a kicsi ki tud akadni a folyamatos zörgéstől, zenéléstől, kiabálástól, sikítástól, én meg azt unom, hogy az egyetlen megoldás erre, ha laza húsz perc alatt felruházom az egész bagázst és kimegyünk sétálni, majd harminc perc múlva hozom be őket, mert a tócsázások miatt kábé eddig bírja a tutira vízálló, sokezres bakancsuk is. Na. Értitek. Egy kicsit elegünk van már a télből.

Úgyhogy Anya nekidurálta magát, és kitalálta a tutit. Ovikóstoló foglalkozásra fogunk járni az ikrekkel, ahol egyrészt közösségben lesznek, amire még nem volt példa, másrészt én nem leszek velük, ami meg nekem lesz újdonság. Az első terveim között szerepel egy fodrászkodás és egy ruhavásárló körút. Ja, nem nekem. Nekik. Magamnak majd akkor vásárolok, ha sikerült csinire fogynom. Így még több évre sikerül jelentős összegeket megspórolnom a kasszánknak, főleg, ha továbbra is ilyen sikeresen csinálom a fogyókúrát. (Tehetek én róla, hogy az íráshoz is kell egy kis csoki-tuning?)

Sok újdonsággal jár ez a kis váltás, többek között olyan kis kérdések válnak teljesen komollyá, mint hogy hogyan öltöznek fel reggel a fiúk. Mert bizony a foglalkozáson az óvónéniknek meg kell őket különböztetni. Nem öltöztetjük őket ugyanúgy, de még így is lehet őket keverni. Négy hónapos korukban akkora zseni voltam, hogy megalkottam a tökéletes rendszert a rokonok kisegítésében: K – kék – Kende és Z – zöld – Zalán. Még kötni is tudják a névhez a színt. Ettől mindenki el volt ragadtatva anno. De nem készültem csupa zöld és csupa kék felsővel erre az időszakra, így az óvónéniknek most ez nem túl nagy segítség.

 Nemrég szembe jött velem egy poszt az egyik kedvenc Facebook csoportomban. Az anyuka arról panaszkodott, hogy a lányait nem tudják megkülönböztetni a suliban, ezért feliratos pólókat készíttetett nekik: Segítek, Zita vagyok! – Segítek, Panni vagyok! Szuper ötlet, nem? Azon gondolkozom, hogy nekem sem ártana néhány ilyen testvérpólót beszereznem, mert az oviban biztosan jól jön majd az óvónéniknek. Meg akkor már megkönnyíteném a nagyszülők és a tágabb rokonok dolgát is a családi összejöveteleken. Csak ki kellene találni néhány vicces pólós szöveget, hogy feldobjuk a dolgokat, pl Zalán, alá pedig: Kende. „Ne hagyd magad átverni!” Vagy ilyesmi J

Zalán Kende ikrek gyerekruha

1. oldal / 3
100% magyar
Számunkra rendkívül fontos, hogy amit előállítunk az 100%-ig magyar gyártású legyen. Ugyan mi már 30 éve foglalkozunk gyerekruha gyártással, és sokszor választhattuk volna a könnyebb utat, hogy elkezdünk külföldi termékekkel kereskedni, de nem tettük, mert az nem a mi stílusunk.

logo bottom

Mikka Kft
KIS- & NAGYKERESKEDÉS
1162, Budapest János u. 129.
GPS koordináta: 47.528299, 19.167365

Nyitvatartás